Reggel 9 körül futott be a vonatunk a szentpétervári pályaudvarra. Én jól aludtam, reggel fogat mostam, így nagyjából az emberi szükségleteimet elláttam, Oljáról ez kevésbé volt elmondható, mivel saját bevallása szerint elég rosszul aludt. (Ld. korábban).
-I want a coffe!  - közölte, amivel teljesen egyet tudtam érteni, mert én is leginkább arra áhítoztam - ugyanis amit a vonaton osztottak az leginkább fekete, forró vízre hasonlított, ezüstcsészében (ez valamennyire ellensúlyozta :D ).
Rendeltünk egy taxit és elfurikáztunk a szállodába, név szerint az Asteria hotelbe, ami az egyik kis kanális partján helyezkedett el, a Lomonoszov hídtól nem messze.
Az persze már az első pár percben feltűnt, hogy Szentpétervár egy egészen más világ, mint Moszkva. És számomra valamilyen szempontból vonzóbb környezetet is mutatott fel. Az egész várost átszövik a kicsi vízerek, kanálisok, folyók, patakok, csatornák, vagy én nem is tudom minek kell ezeket nevezni. Ezért gyakorlatilag végig lehet járni hajóval. Kicsit hasonlít Velencére, miközben Budapest, vagy inkább Sopron és Kőszeg hangulatát idézik az épületek, noha turista sokkal kevesebb van és a város sokkal emberibb, vidámabb. Nem az a rohanó, metropolita nagyváros, mint Moszkva, és hát az orosz megalománia is sokkal kevésbé jellemzi. A cári, művészi városka. Széééép.

A hotelben elfoglaltuk a szobánkat, amit utólag lecseréltek, mert ebben nem volt légkondi, így a nap végén átpakoltunk egy emelettel följebb. Lezuhanyoztunk, megreggeliztünk. Az étterem a földszinten helyezkedett el és dúskáló svédasztalt kínált. Felpakoltam egy jó adag virslit és megkóstoltam a híres orosz kását is - nagyon finom volt, kicsit olyan, mint a tejbegríz, csak nem annyira sűrű és khm… MASSZÍV. :D (Igaz, Eszti?) Persze azért sikerült belefutnunk egy magyar házaspárba. Ez nagyon fura, már elszoktam attól, hogy magyar szót hallok hirtelen a közvetlen közelemben, ezért amikor felhangzott konkrétan ez a mondat: - Te csak ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! El tudom én dönteni!! - önkéntelenül is összerezzentem és meglepett arccal a nem túl illedelmes mondat kimondója felé fordultam. Ez annyira ránk vall, magyarokra…. Vicces. Majd kedvesen jó reggelt-et kívántam - magyarul. Erre a pasi persze legalább olyan meglepett fejet vágott, mint én, majd viszonozta a köszönést. Persze kicsit kínos is volt a helyzet, mert hát nem számított rá, hogy bárki is megérti a tüzes szópárbaját a feleségével. De sebaj… Persze utána Oljához fordultam és angolul el kezdtünk csevegni arról, hogy mi az a fucsa, sárga lepény-szerű valami, ami az egyik tálkában található - felvilágosított, hogy tojásos, sajtos omlett, vagy valami ilyesmi. Mellesleg elég sok magyarral találkoztam Szentpéterváron, úgy látszik általunk még mindig kedvelt utazási cél - persze nem véletlenül. :)  

Reggeli után elterveztük, hogy útnak indulunk. (”Útnak indulunk, alig várom, hogy útnak induljunk… Énekelj velem!” /Shrek/) Persze előzetesen már rendesen áttanulmányoztuk a térképet és az útikönyveteket, én a sajátomat természetesen bepakoltam, hogy bármikor információért kutathassak benne. Cél: Pétergof. Kiszúrtuk a térképen, egy szigeten van, nem is olyan messze. Oké, indulás. Felszálltunk a metróra (tök érdekes, mert Péterváron a metrójegy nem jegy, hanem egy érme, amit be kell dobni egy gépbe és akkor átenged a kapu), mentünk néhány megállót, majd kikerültünk egy térre, ahonnan elméletileg busszal, vagy mársrútkával utaztunk volna tovább. Csak hogy nem jött semmi, a megállóban pedig hatalmas sor kígyózott a tűző napon. Rövid mérlegelés után végül úgy döntöttünk, hogy nem rontjuk el a pétervári kirándulásunk elejét unalmas sorbanállással és leizzadással,hanem fogunk egy taxit, úgy sincs olyan messze!
Olja odament egy kedves, taxis öregúrhoz és megkérdezte tőle, hogy elvinne-e Petergof-ba, mire a bácsi közölte, hogy persze. Beszálltunk a taxiba és indultunk is. Már vagy 15 perce mentünk, amikor kezdett gyanússá válni a dolog… Ugyanis már rég kint voltunk a külvárosban, lassan el is hagytuk Szentpétervárat, pedig a térképen elméletileg a hely, ahova menni szándékoztunk a belvárosban van, egy szigeten. Olja erre elővette a térképet és kis értelmezés után megállapította, hogy félrenézte, mert Petergof nagyon, de nagyon nem ott van, hanem valójában a városon kívül, lényegében az agromerációban terül el. Amit mi annak hittünk az egy híres erőd volt a Vaszilij-szigeti kerületben. Így hát legalább háromnegyed órát utaztunk taxival, mire odaértünk. Én egyrészt vidámkodtam, hogy jól van, nem csak én nem tudok kiigazodni a térképeken, másrészt áldottam a fejünket, hogy nem marsrútkát fogtunk, mert az egyrészt zsúfolva lett volna, ezért minden bizonnyal állnunk kellett volna - háromnegyed órán át, vagy még több, mert az lassabb is, mint a taxi. Haláááál lett volna!

Odaérve persze megint leesett az állam. Ugyanis Versailles nézett velem farkasszemet, kicsit kisebb, de sokkal inkább ápolt kivitelezésben. És mondanom sem kell, jobban is tetszett, mint Versailles. Hát igen, hiába, az oroszokhoz is eljutott anno a nagyon francia divat és utánzási kényszer, ahogy például hozzánk is (Fertőd - Esterházy kastély). Nagy, fehér díszes palota, amely hosszúkásan terül el, a homlokzata pont szemben van a bejárattal, körülötte pedig hatalmas kert, tele szökőkutakkal és tavacskákkal. És bár mindenkinek az a benyomása (egyébként jogtalanul), hogy az oroszok nem ápolják a kulturális értékeiket, ez abszolút nem igaz. A legtöbb hely, ahol én itt voltam sokkal inkább karban volt tartva, mint például a franciáknál. Erről ennyit - a nyugat ráhúzott és kialakított sztereotípiája, amit sajnos a legtöbb ember be is vesz. Baromság…
Beléptünk a területre és készenlétbe helyeztük a fényképezőgépeket, meg természetesen az agyunk és szemünk befogadóképességét - bár nyilvánvaló volt, hogy mindent egyszerűen képtelenség rögzíteni a látványból és az élményekből. Megvettük a jegyeket, és beléptünk a kastély szemközti homlokzatával ellentétes oldalra, ahol a ténylegesen kialakított park helyezkedett el. Hát… elég nagy volt és gyönyörű is. A hosszúkás alakú cári rezidencia a dombon nyúlt el, így az alatta található park és szökőkút-rendszer fölé magasodott. Az egyik oldalán pedig egy cifra, aranykupolás kápolna tört az ág felé. Ámultam-bámultam, ugyanis szerintem a színvonal messze megugrotta Versailles-ét (jó persze, az volt előbb, és az a példa, de hát a tanítvány lekörözte a művészt- mit van, mit tenni). A kastély ugyanis gyönyörű állapotban volt, mintha még most is laknának benne, a szökőkutakról nem is beszélve.
Persze ez megint megér egy külön misét. (és nem Párizs… ) Elképesztő látvány volt. Aranyszobrok díszítették mindenhol a hatalmas szökőkút-komplexumot, az egész fekete-fehér csempével volt befedve, alul pedig zöldben pompázott. Érdekesen, lépcsőzetesen alakították ki, némiképp beleágyazva a dombba, amin a rezidencia elhelyezkedett, cári címerek és csipkés díszek emelték szépségét (vagy inkább csicsásságát) itt is - ott is. A félmeztelen, vagy meztelen aranyszobrok persze embernagyságúak voltak és igen jó állapotnak örvendettek - látszott, hogy gondoskodnak róluk (ahogy egyébként az egész parkról és palotáról - nagyon sok embert alkalmazhatnak erre a célra), legtöbbjük mitológiai alak volt. A lépcsőzetes szökőkútról ömlött le a víz az alatta található központi medencébe, amit oldalról szintén szobrok fogtak közre, a közepén pedig egy óriási aranyszobor állt, Sámson, az oroszlánnal. Az küzdő vadállat szájából óriási vízsugár tört az ég felé. Persze ezt a szökőkút-komplexumot jobbról és balról is kisebb csoportok fogták közre, egyenlő távolságra. Fényűzés és rongyrázás - az uralkodó családot itt is jellemezte, meg kell mutatni a világnak, hogy milyen gazdag és erős hatalom vagyunk!

Ezek után bementünk a palotába, ahol “kisebb” kiállítás fogadott, hasonló mint Versailles- ben, szóval végig lehetett járni szobáról-szobára a cári udvar életterét. Csakhogy ez nagyon is korabeli és nagyon is szépen ápolt volt. Tetszett, bár elég kevés volt a látogatóknak fenntartott hely, így nyomorogni kellett egy kicsit. Persze minden a francia divatnak megfelelően volt berendezve és kidíszítve, bútorok, színes, aranyozott tárgyak, selyemtapéta, minden szoba más stílusban. Ilyet lényegében az ember bármelyik európai országban láthat, hiszen akkoriban mindenki a nagyzó francia udvar divatjának kívánt megfelelni, vagy űberelni akarta azt - ezért ezek a kastélyok elég hasonlók, noha karbantartás szempontjából eddig ez volt a legszebb, amit láttam.
Ezek után elindultunk egy sétára a park területén. Vettünk hotdogot, meg fagyit és leültünk a fűbe, azonban hamarosan jött egy “milícijá” (rendőr) és szólt, hogy ezt talán nem kéne. Így kerestünk egy padot, eszegettünk és csendben élveztük az árnyékos, lugashoz hasonlító gyönyörű, zöld parkot. A séta alatt pedig bejártuk keresztül-kasul az egész (hatalmas) parkot, ami a kastélyt vette körül. Láttunk vagy még egy tucatnyi szökőkutat, mindegyik más stílusban pompázott, benéztünk a kínai kertbe, ahol az egyik cár beteg feleségét kezelték különféle fürdőkkel és szaunákkal, valamint lesétáltunk a finn öböl partjára. Ugyanis Petergof már ennek partján helyezkedik el és a mélykék, hosszan elterülő víz túloldalán már Finnország található. Fotóztunk, néztük a távolba nyúló vizet és elhatároztuk, hogy a városba már hajóval megyünk vissza, nem fogunk megint taxit, vagy Istenments’ mársrútkát. Ugyanis a parton volt egy kikötő is, onnan indultak speciális, nagyon nagyon gyors hajók vissza Szentpétervárra. Sebességükről a nevük is árulkodott: Meteor és Jupiter- WOW… Ezek a hajók fél órán belül visszavittek a városba a vízen, konkrétan Pétervár központjába, ugyanis siklásuk közben valami módon a víz fölé emelkedtek, ezért inkább mintha repültek volna.

 Megvettük a jegyet és még sétáltunk egy kicsit, majd kiültünk a stégre, hogy megvárjuk a hajónkat. Ekkor már kezdett hűvös lenni a levegő, ráadásul fújt a szél, ami hozta magával a hideg vízpárát is. Az időjárás szerint Péterváron csak pár fokkal volt hűvösebb, mint Moszkvában (vagyis kb. 32 fok). Igazán csak másnap derült ki, hogy a meteorológusoknak még véletlenül sem szabad hinni, mert rendesen ráfarag az ember!
Hamarosan megjött a hajó, amikor más mindketten lúdbőröztünk és reszkettünk. Beszálltunk, elfoglaltuk a helyünket és kényelmesen hátradőltünk. A hajó elindult és fél óra múlva már bent is voltunk Szentpétervár központjában. Leellenőriztük a térképet, hogy hol is vagyunk pontosan, majd gyalog elindultunk a szállodába. Kellemes séta volt, közben megismerhettük a pétervári mindennapi életet, mondanom sem kell, igazán tetszett.

A hotelben lezuhanyoztunk, és megvitattuk, hogy hova menjünk vacsorázni. A Wasabi nevezetű sushi-bár mellett döntöttünk, ugyanis imádom a sushit. Nyam - nyam. És számomra igazán nagy meglepetés volt, mert ez sokkal inkább volt japán étterem, mint amikben eddig voltam. Különleges, mély székeken ültünk (jó, hát nem a földön, de hát ez is valami), a falakra arany festékkel japán betűk voltak festve - igazán stílusosan, az egész éttermet bambusz-dolgok díszítették és a pincérek is kimonóba voltak felöltözve. Szaét rendeltem, Olga sört, majd  - mivel az étlapot alig értettem - rábökéssel választottam sushit. Hamarosan ki is hozták a szokásos, mentolos illatú, forró törölközőt és nekem a forró szakét, Oljának pedig a sört. Amíg meg nem érkezett a sushi Olja elmagyarázta, hogy hogyan kell fognom rendesen a pálcikát, ugyanis kiderült, hogy eddig rosszul tudtam és ezért bénáztam vele mindig és váltottam rövid időn belül villára. Itt azonban nem adtak villát… Úgyhogy a szükség nagy mester, meg kellett tanulnom rendesen enni pálcikával. Hamarosan belejöttem és hát… fel kellett vennem a sushit is az “undorítóan ehető ételek” listájára, merthogy ha nem egészben kapod be, szétesik az egész. Nagyon-nagyon finom volt, bár a szaké kevésbé ízlett. Közben jót beszélgettünk.
Például kiderült, hogy régi, nemesi családból származom. Duurvaaa… Ugyanis Bábuska, aki a nagymamám anyukája, sosem mert erről beszélni, hiszen a kommunista időkben ez még az eltűrt kategóriába sem igen tartozott, hogy valaki nemes. Az ő anyukája (aki egyébként észt volt) ugyanis nemes volt, kastéllyal, szolgálókkal meg mindennel, és ahogy Olja elmondta, nem is a kisnemesi rétegből, hanem egészen magas szinten. Érdekes… Persze, mint erről nem régen szintén értesült a családunk, a férjét, tehát az én ükapámat elvitték a kommunisták és három nappal később ki is végezték az egyik gulágon. Az interneten már megtalálható a neve az áldozatok között. Hogy mi volt a bűne, azt igazán senki nem tudja, valakinek szúrta a szemét, vagy cár-párti volt, esetleg egy rossz szót szólt. Nem csoda hát, hogy Bábuska és anyukája rettegésben élt és igyekezett minél kevesebbet beszélni (vagy mondhatni inkább: titokban tartani) felsőbb származását. Érdekes. Hát nemesi vér csörgedezik az ereimben. Mik ki nem derülnek! Ez az orosz út, úgy látszik egyre inkább segít abban, hogy megismerjem önmagam és a családom múltját.

Vacsi után alvás volt, immár az új, légkondis szobánkban. Érdekes, hogy Szentpéterváron még most is tart az ún. fehér éjszakák jelenség, ugyanis a sarkkörhöz való közelség miatt a városban nagyon sokáig világos van, éjfél fele is, mintha nappal lenne. Különös és közben mégis gyönyörű…

Napi dal: Black Eyed Peas: Where is the love; Lynden David Hall: All you need is Love

Helló - belló (tudom, ez Kula-bá köszönése a Soth Parkból, de hát mit van mit tenni, ez jutott eszembe!), újra itt. Kicsit megkésve. Csiripelték a madarak, hogy olvasóim többsége elvonási tünetekben szenved, és néhányan közülük napi 5ször lépnek fel az oldalamra, hogy van-e új bejegyzés, ugyanis minden jel arra utal, hogy napokra megszűntem létezni, mintha eltűntem volna. Nos, először is elnézést az inaktivitásomért, nem gondoltam, hogy ekkora lelki traumát okoz… Másodszor: mea culpa, de valamilyen szinten volt oka, valamilyen szinten nem. Ugyanis a hétvégén Szentpétervárra utaztunk, ahol nem voltam gépközelben, így nem tudtam beszámolni élményimről. És bár vasárnap este hazajöttünk, de utána rám telepedett a “magyar-mentalitás”, ahogy én nevezem, vagyis a “majd holnap”-effektus. Ezért olyan álokokkal nem ültem gép elé, mint: fáradt vagyok, fáj a fejem, házit kell csinálnom, nincs időm, stb. Persze ezekkel együtt jártak a különböző pótcselekvések is, mint az evés (ezt utálom magamban…), ágyon fetrengés és plafonbámulás, vagy a nappaliban ücsörgés és semmittevés. Szóval amiket általában egy tinédzser csinál, ha nem akar előrébb jutni a tennivalóival. Ez mondjuk házi, vagy TZ-re tanulás esetén nem annyira hálás tevékenység, viszont nagyon is jellemző. És sajnos a kedves nebulóban általában este 10-kor tudatosult, hogy ÚRISTEN, NEM TANULTAM SEMMIT! 1-EST FOGOK KAPNI!!!
-Miért, mit csináltál egész délután, kisfiam?
-Hát TANULTAM!
-Biztos?
-Persze…
Pedig valójában nem is. Szóval, így működünk, mi fiatalok - vagy talán mi, emberek.

De, rizsázást félretéve - itt az ideje, hogy beszámoljak az elmúlt pár nap eseményiről. Elhatároztam, hogy egységekre fogom bontani, mert elég sok mesélnivalóm van és egy bejegyzést írhatnék egy hétig is - addig pedig az olvasóim elhaláloznak az olvasás-hiány miatt - ezt pedig nem szeretném.
Szóval csütörtökön éjszaka indult a vonatunk - pontosabban már pénteken, 00:30 perckor - ha jól emlékszem, bár már elég kómás voltam, ahhoz, hogy mindent felfogjak a külvilágból.
Tehát csütörtökön iskola után hazajöttem és nekiálltam összepakolni. Éjszaka taxi jött értünk, lementünk, beraktuk a kis utazótáskánkat a csomagtartóba (igazi kis guri-guris városjáró Samsonite ) mi pedig a kézitáskákkal beszálltunk hátra. Olja mondta az úti-célt és elindultunk az éjszakai Moszkvában a pályaudvar felé. Számomra már ez is egy új élmény volt, mert ilyen későn még nem autóztunk a városban. Természetesen egészen más, mint nappali fényben - ami egyébként elég sokáig tart itt, mert még fél 11kor is világos van, persze ez a jelenség (mint utólag kiderült), semmi Szentpétervárhoz képest, de erről majd később. Érdekes, hogy az oroszok nagyon sokat adnak a fény-építészetre, vagyis minden épületet kivilágítanak és egyre nagyobb divatja van a színes, változó vetítéseknek, amiket hatalmas méretben az épületek falán lehet látni. Álmoskásan bámultam ki az ablakon és igyekeztem minden új élményt befogadni - sajnálatos módon egyre kisebb hatásfokkal. Elsuhantunk néhány kéken és zölden villódzó irodaház mellett, az üvegtornyok olyanok voltak, mintha a Star Trekből bújtak volna elő. Majd elautóztunk néhány fehérben és sárgában pompázó klasszikus épület mellett, a pályaudvar közelében pedig láttam egyet, amire az orosz zászlót és sast vetítették mozgófilmmel, úgyhogy olyan volt, mintha az egész ház hullámzott volna, akárcsak egy zászló. Az álmosságomra is tekintettel egy kicsit álomvilág-szerű volt az éjszakai Moszkva.

A pályaudvarra érve kiszálltunk, vettük a csomagunkat (Olja figyelmeztetett, hogy vigyázzak a zsebemre, meg a kézipoggyászomra - mert itt, mint ahogy Magyarországon is, a pályaudvar a tolvajok és a bűnözők fellegvára), majd elindultunk vasúti csomópont fölénk magasodó épülete felé. Egyébként ezen a téren Moszkvában három nagy pályaudvar található és mindegyik más-más vonalakat foglal magába.
Bementünk és a kijelzőn kikerestük, hogy melyik a számunkra megfelelő vágány, így hamarosan már a peronon rostokoltunk. Persze rekkenő volt a hőség (Moszkvában állítólag 130 éve nem volt ilyen időjárás - na ez is az én szerencsétlenségemet jellemzi, hogy pont sikerült kifognom, ugyanis nem szeretem kifejezetten a meleget, téli gyerek vagyok), mindenki csomagokkal és meglehetősen kómás fejjel álldogált, a csomagját szorongatva, körülbelül ilyen arccal: “Mikor jön már a rohadt vonat?” “Aludni akarok!!!!” “Mi?… Mi van?… Hol vagyok?…”
Vettünk vizet és megvártuk a vonat befut. Hamarosan meg is érkezett, “becsekkoltunk”, ami nagyjából annyiból állt, hogy leellenőrizték az útleveleinket és a jegyeket, majd bepakoltunk a 14-es kocsi 4-es számú kabinjába. Nekem tulajdonképpen nagyon tetszett, igazán tiszta és esztétikus környezet várt ránk, na persze a kabin nem a tágasságáról volt híres és négyen aludtunk egyben. De már az ágyakon várt a tiszta, fehér (és jó illatú - ez számomra nagyon fontos!) ágynemű. Én aludtam a fölső szinten, Olja pedig alattam. Hamarosan megérkeztek a “kabintársaink”, egy anya a “kisfiával”, aki minimum 24 éves volt, de hát látszott, hogy anyuka egyetlen drága fiacskája, akit babusgat, és ki nem adná a kezei körül, mert ahhoz anyuka túl önző - ld. Csernus Imre: A férfi, nem fogom kielemezni, akit érdekel, olvassa el, egyébként hasznos!
Még álldogáltunk egy kicsit a peronon a vonat indulásáig, miután bepakoltunk a kabinba, mivel a szerelvényen még nem kapcsolták be a légkondit, emiatt leginkább egy szaunára hasonlított.
Aztán persze be kellett szállnunk, mert indultunk. Gyorsan lecsekkoltam a biztonság kedvéért, hogy hol a WC - éjszaka ne azért kutassak félálomban.  Én felmásztam az ágyikómra megágyaztam és két perc sem kellett, mire bealudtam…

Persze azért hozzám mérten ez nem múlhatott el kaland nélkül. Ugyanis a töménytelen víz-fogyasztásom miatt persze éjszaka rámjött a szükség, ezért igénybe kellett vennem a mellékhelységet, ami helyileg a folyosó végén helyezkedett el. Na, már számomra a kabinból való kijutás is egy küldetéssel ért fel. Először is le kellett kászálódnom az ágyról, ami tekintve a lépcsők igen kicsi méretét és hülye elhelyezkedését (az ágy végében a fal mentén - kérdem én, hova tegye a kedves kliens a fél testét, ha fel, vagy le akar mászni?!) elég nehéz feladatnak bizonyult. Persze ezek után sikeresen landoltam a földön, de majdnem felsikoltottam, ugyanis az ajtóban már állt valaki és rémült fejjel bámult rám. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy a saját tükörképemmel nézek farkasszemet. Ugyanis én már aludtam, amikor az ajtót bezárták, így nem tudtam, hogy annak belső oldalán egy ember-nagyságú tükör van - na de minek? Hogy nagyobbnak tűnjön a kabin, vagy hogy éjszaka, félig még az álmok mezején majdnem infarktust kapj a saját látványodtól, ami a félhomályban tök ijesztő?! Miután lenyugodtam és tudatosult bennem, hogy saját magamtól ijedtem így meg - szánalmas… - következett a következő “csellendzs”. Az ajtó kinyitása. Kezdtem érezni, hogy ismét egyre szánalmasabb vagyok. Még egy ajtót sem tudok kinyitni. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy a zár a kilincs alatt van, azt kinyitottam, de aztán megállt a tudomány, megállt az ész… Húztam, toltam, rángattam meg minden, de nem nyílt. F+CK! (All I need is U). Nem bírtam kinyitni azt a rohadt ajtót. Hát végső kétségbeesésemben és mivel már ordított a szükség, szánom-bánom, de felkeltettem Olját, hogy segítsen. Ő felkászálódott és egy laza mozdulattal megtaszította az ajtót, ami finoman surranva kitárult, így a folyosóról sárga fény áradt be a szobába. 
 Rohadtélet…
Tolóajtó… Hát ki gondolta volna?! Azt hittem tolni, vagy húzni kell. Annyira béna vagyok, és ez annyira rám jellemző. Nem tudok kinyitni egy rohadt ajtót. (De bezzeg egy másodfokú egyenletet megoldok, vagy kielemzek egy Ady-verset). Hát hiába, ez vagyok én.
Örömtelve, hogy kiszabadultam a kabin fogságából, dülöngélve és kótyagosan elindultam a WC felé. Nem tudom az olvasók, hogy vannak vele, de én nem szeretem a vonatokon lévő WCket. Kényelmetlen…
A visszatérés megint egy vicces történetnek bizonyult. Mire VÉGRE megtaláltam, hogy melyik a megfelelő kabin (mivel mindegyik ugyanúgy néz ki és az alvástól benőtt szemeimtől alig láttam a számozást) én is határozattan megtaszítottam az ajtót (ahogy korábban Olja), ami “kitolódott”. (Amúgy vonatokon gyakori a tolóajtó, miért nem jutott ez eszembe?!). Beléptem a kabinba, bezártam az ajtót és ezúttal már gúnyosan mosolyogtam a tükörképemre - hahaha, most nem ijedtem meg! Oké, vissza kellett másznom az ágyamra.
Feltettem az egyik lábam, majd ugyanarra a fokra a másikat is, közben a kezemmel megkapaszkodtam azon a dróton, amin lényegében az ágy függött. Amikor azonban fel akartam emelni a lában, hogy feljebb lépjek, csalódottan tapasztaltam, hogy a zoknim vége a másik lábam alá szorult. Vááááá!!! Így nem tudtam felemelni. Oké, lábcsere. Viszont megint fellépett ugyanez a jelenség. Elkezdtem átkozni a fejem, hogy reggel zoknit vettem - egyébként is baromi meleg van, hát hülye vagy te, Anna?! Rohadt zoknik… Persze közben két kézzel kapaszkodtam és izomból tartottam magam, hogy le ne zúgjak a kabin padlójára, felkeltve ezzel mindenkit. Még csak az kellett volna! Egyébként a szenvedésem az miniatűr lépcsőn - alig fértem el! - így is elég nagy zajt csaphatott, mert a szomszédok mozgolódni kezdtek álmukban. Én közben halkan káromkodtam, amíg ott zsonglőrködtem a hülye zoknijaimmal, hogy kiszabadítsam őket a saját talpam alól. Grrr… Ezt az akrobatamutatványt legalább 7 percig folytattam, a karom már zsibbadni kezdett. Persze kicsit sem nyújthattam nevetséges látványt az ágy végében lógva , amint csendben szitkozódva igyekszem valamiféle előrejutást elérni az ágyra való felmászásban - még szerencse hogy senki nem látta. Végül feladtam az értelmetlen küzdést és végre az eszemet használtam. Lemásztam és kezdtem előröl, fokról fokra, majd a végén egy határozott mozdulattal “fellibbentem” az ágyikómra. Ezt megünnepelvén kifújtam magam és ismét álomba szenderültem - persze ekkor már jól működött a légkondi, ezért kellemes idő volt a vonaton.

Meg kell hogy mondjam, nagyon jól aludtam, a vonat kellemes ringatózása mély, álomtalan álomba taszított, ahol jól kipihentem magam. Olja ezt nem mondhatta el, egyrészt mert felébresztettem ( ), másrészt, mert ő értette amiről a szomszédjaink idegesítő módon egyfolytában beszéltek és azt mondta, már majdnem megölte őket. Nekem ez azonban csak halk háttérzaj volt, nem a 24 éves “kisfiú” picsogása anyucival.
Mára ennyi, élvezkedjetek, holnap jön még!

 Napi dal: ABBA: Thank you for the music; Dona Glover: It is you (erre kéne keringőznünk szalagavatón!!!)
Napi idézet:
-Kérdezhetek valamit?
-Persze!
-Biztos sokszor kérdezik, de ez frankón Cézár palotája volt?
-Ezt hogy érti?
-Hát… Ez nem Róma volt anno?
-Nem.
-Ááááh… Gondoltam! /Másnaposok/

Ma ismét szabadnapos voltam - mint minden szerdán. Így Szvétával programot szerveztünk. Mivel még nem láttam Lenint, beépítettük újra a Vörös teret, ahol elmehetek a Mauzóleumba, majd esetleg egy buszos kirándulásra, benézhetek pár boltba, valamint hazafele jövet az “Ásán”-ba, ami közel van Szvéta házához, hogy shoppingoljak és ebédeljek.

Így hamarosan a reggeli készülődés után már a metrón zötykölődtünk, útban a város központját képező hatalmas Vörös tér felé. Egyébként csak érdekességként mondom, hogy a “vörös” elnevezés teljesen véletlen. Semmi köze valójában a kommunista időkhöz, hiszen már jóval előtte így nevezték ezt a helyet és az óorosz nyelvben a “Krásznájá” a “Krászivájá” igéből származott, tehát eredeti elnevezése “Szép tér”, csak az idő folyamán a nyelv átalakult és így lett “Vörös”, az egybeesés a kommunizmus jelképes színével teljesen véletlen!
Odaérvén beálltunk a hatalmas sorba, ugyanis a mauzóleum még nem nyitott ki, ám már így is hatalmas sor kígyózott a bejárat előtt. Persze körbe kellett menni a Vörös téren, mert nem lehett közvetlenül szemből bemenni. Szép lassan araszoltunk, majd bejutottunk. Le kellett adnunk a telefonokat és a fényképezőgépet, aztán mehettünk is be a mauzóleumba. Ehhez el kellett haladni a fal tövében egy szép sétányon néhány emléktábla mellett, amiket az orosz generálisoknak és egyéb katonai vezetőknek, valamint nagy személyiségeknek állítottak. Aztán be lehetett menni a kockapiramisra hasonlító mauzóleumba. (Egyébként maga az épület elég ronda - szerintem). Bent speciálisan felöltözött rendőrök álltak minden sarkon, és csendre intették a beszélgetőket. Még suttogni sem szabadott, ezt amúgy nem értem miért: megsértjük Lenin szentségét, vagy a szánkból kiáramló pára árt a testnek? Egyébként bent az épületben kellemetlen, áporodott szag fogadott és nagyon nagy sötétség, és a verőfényes napfényhez szokott szemünknek kellett egy idő, míg megszokta. Lementünk a lépcsőn, hamarosan a kicsiny központi térségbe értünk és ott feküdt. A sötét terem közepén, egy üvegkoporsóban, szépen felöltöztetve, fekete bársonyon, lehunyt szemmel, ökölbe szorított kézzel. Hát… Leginkább egy viaszbabára hasonlított, ami persze nem is csoda, hiszen lassan 100 éve halott és hát gyakorlatilag mumifikálni kell, hogy még emberi maradjon valamennyire. Hát… minden esetre nem kifejezetten emberi. Ráadásul, nagyon meglepődtem azon, hogy mekkora. A nagy orosz méretekhez képest ő egészen… törékeny. Pici, alacsony és vékonyka. Akár egy gyermek. A NAGY Lenin ott feküdt előttem…

Valamennyire az megváltoztatja az emberben kialakult képet, amit egy történelmi alakról formál, ha látja élőben. Már ha tényleg ő Lenin. Mert vannak feltevések, hogy a test annyira rossz állapotban volt, hogy mégis eltemették, viszont a turisták vonzásának érdekében a mauzóleumot fenntartották - egy hamisítvánnyal.
 Kilépvén elsétáltunk több nagy személyiség sírja mellett, akiket a Vörös téren temettek el, bárki megtekintheti a sírjukat - például Sztálint is láttam.

Ezek után benéztünk a GUMba, ami a Vörös téren található hatalmas áruház és mellesleg nagyon szép. Klasszikus stílusú, felújított és mesésen szépen berendezett (Indafoton képek!). Persze ez Moszkva legdrágább boltja - van itt minden, ami a gazdagokat kiszolgálja: Dior, Chanel, Armani, Buffalo, Gucci, stb. Egyébként ez valamilyen szinten nagyon undorító Oroszországban. A szélsőséges vagyonkülönbségek. Az, hogy van, hogy 30 négyzetméteren 5 család lakik, és van, hogy Mercivel, meg vörös Audival száguldoznak az emberek. És ezt a jólétet az a vékony réteg szereti is hangsúlyozni és hirdetni, ezért gazdagságuk jelképeként szívesen vásárolnak a fent említett boltokban - ahol lényegében csak a feliratot veszik meg. Itt ez fontos… Presztízskérdés.

Persze nem vettünk semmit - ahhoz topmenedzsernek kéne lennem :D. Elsétáltunk, megnéztük a “Bálsoj Tyiátr”- t, vagyis a Nagy Színházat, ami Moszkva legnagyobb és leghíresebb színháza. Az épület sajnos épp újítás alatt volt, ezért annyira nem nyújtott szép látványt. Végül a buszos kirándulásra nem fizettünk be, mert egyrészt 2 órás volt, másrészt a legtöbb helyen már jártam. Visszametróztunk a Fili-ig és elmentünk az Ásánba, ahol megebédeltünk  - sushit, mondanom sem kell, nagyon finom volt. Utána vásárolgattunk, vettem souvenireket. Majd Szvétának kellett menni dolgozni, én pedig hazavonatoztam

Ma a nyelvtörők napja van, mindenről nyelvtörők jutnak eszembe:
Lenin mauzóleumának lelinóleumozása
Moszkics sluszkulcs
Mit sütsz, kis szűcs? Tán sós, sushi-szószos, sült húst sütsz kisszűcs?

Napi dal: Jet: Are you gona be my girl

Tegnap reggel felkeltem - meglehetősen gyűrötten. A reggeli rutin után egy kis lecke, aztán indultam is suliba. 

Hát már jól kezdődött a metróút, ugyanis a hatalmas szél lefújta a fejemről a kalapomat, amin rajta csücsült a napszemüvegem. És mind a kettő el kezdett táncolni a földön, lehetőleg minél inkább eltávolodva tőlem. A kalapomat megfogta egy kedves lány, de a szemüvegem leesett a sínekre és a metró meg jött és elgázolta szegényt. Így halt meg szegény, pedig még olyan keveset élt, a nyár elején vettem a Zarában… :( Szerettem. Nyugodjék békében…

 A suli tegnap egészen kellemes hangulatban telt, bár ketten hiányoztak. Joao - Luca szerint a másnaposságát heveri ki (immár második napja, mert hétfőn sem volt), és az egyik koreai srác (szánom-bánom, de ezeket az ázsiai neveket képtelen vagyok beleverni a fejembe, már Joao-t is nehéz volt), aki nagy valószínűséggel “leugrott” Murmanszkba. Mert hogy ő gyűlöli ezt a forró időjárást és Murmanszkban kellemes “hűvös” van (eddig  ott mérték a világon a leghidegebbet). Nagy világjáró…
Andie (Andrew) elképesztően édes volt, főzött egy nagy lábos spagettit az egész csoportnak. Merthogy a receptekről volt szó, és ő nem csak hozott egyet, hanem el is készítette. Elképesztő figura, igazi művészlélek. Nem bírom megállni, hogy ne nevessek mindig, amikor reggelente, általában késve, papucsban, rövidnadrágban és kopott pólóban beslattyog, haja az égnek áll és látszik, hogy maximum 10 perce kelt fel.
Amíg tartott az óra, kint eleredt az eső - végre. Legalább lehűti kicsit a várost. A levegő megtelt az eső kellemes illatával és én csendben hálát adtam az égnek. Szünetben ki is mentünk az iskola elé, hogy élvezzük a hűs levegőt - a jótékony eső hatását. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, alig lehetett átlátni az vízfüggönyön. Azt azért kivettük, hogy a suli melletti (egyébként undorító) kanálisban, ami mesterségesen van kiépítve és a csövesek abban szoktak horgászni, úszik valaki. Bátor… Közben Andie eljátszotta, hogy ő Michael Jackson, kiállt az esőbe és énekelt, mint az egyik klippjében. Akkora arc! Szegény szombaton hazamegy, aztán három hetet marad Seattle-ben, és indul is Párizsba, ott 5 évig fog tanulni úgy, hogy jelenleg egy szót sem beszél franciául.
Amúgy jött egy új diák a csoportba, Jeremy, francia, és ehhez mérten akkora is az arca.

Órák után elmentünk Lucával vetünk egy sört egy közeli “kioszkban”, aztán elsétáltunk a parkba, ahol első nap Szvétával is ücsörögtünk. Leültünk és elkezdtünk iszogatni meg beszélgetni. Nagyon jó volt, teljesen kikapcsolt, meg hát jó valakivel dumcsizni. Luca nagyon aranyos, hihetetlenül hasonlítunk egy csomó dologban, és ő is Bak. A sör meg fincsi volt, van abban valami, hogy itt Moszkvában egyszerűen muszáj innod! Itt ez a helyzet, nem elvárják tőled, hanem egyszerűen úgy érzed… Vicces. Közben odajött egy csoport (sima dolgozók, szóval nem egy szakadt bagázs), kipakolták a kis pohárkákat, üvegeket, kaját, mindenki hozott valamit. És a padon megterítettek egy komplett uzsonnához. Persze előkerült a vodka és az ahhoz fogyasztott kovászos uborka, vajas retek és fekete kenyér. Olyan oroszosan… Munka után összeverődnek, kijönnek a parkba, kajcsiznak és iszogatnak. Van egy mentalitás.

Utána hazamentem. Persze hatalmas volt a hőség még az zuhé ellenére is. Szvéta vett harcsát, mert hétfőn volt a szülinapja és úgy volt, hogy akkor főzök nekik harcsapaprikást (viszont tegnap meg tejföl nem volt otthon).  De itt Oroszországban nem olyan könnyű harcsát találni, nem egy népszerű hal. Ezért a szülinapi magyar fogás elmaradt. Minden esetre azért hétfőn elzarándokoltam az “Ásán”-ba (rohadt sokat mentem ezért a tűző napon, úgyhogy én megküzdöttem a célért!!! ) és vettem egy üveg finom magyar bort. Tokaji Furmint, 2009. Ami furcsa, hogy ez itt még az olcsóbb kategória. Hazavittem és leültünk megiszogatni. Szerencsém volt, mert mindenkinek nagyon ízlett, pedig Oljáék nem borozósok. Még maradt belőle, na, majd ma elfogy mert ma már tényleg harcsanap van!

 Napi dal: Michael Jackson: Stranger in Moscow (just for Andrew )

Először is bocsánat a kimaradásért, már többen jelezték, hogy hiányolják a helyzetjelentésem. A blogom csöndességének oka elsősorban a fáradtságom, másodsorban az időhiány, ezért most gyorsan beszámolnék az elmúlt pár nap szép számú eseményeiről.

Szombat. Reggel viszonylag korán kellett indulnunk, ugyanis a Sergei Posad-ot (igazából fogalmam sincs, hogy írjam át fonetikusba, ezért egy kicsit esetlen, ha ki kell ejteni, így szól: Szergej Pászád) jelöltük ki kultúrális célnak, ami pedig Moszkván kívül helyezkedik el, nagyjából 50-60 km-re a fővárostól. Oljának viszont még előbb el kellett ugrania a szervizbe az autójáért, mert a műszerfal folyton olajhiányt jelzett ki a motorban, és szerette volna leellenőriztetni, nehogy egy hosszabb távú utazás során közbejöjjön valami gubanc. Ezért kicsit késve a tervezetthez, de elindultunk.
Beszélgettünk és persze zenét hallgattunk, amit én nagyon díjazok. Ebből a szempontból hasonlítunk Olgával, mindig kell, hogy szóljon a kocsiban, vagy úgy egyébként körülöttünk valami zene - és ő is szeret fénysebességgel szörfölni a rádió-adások között, mint én, csak otthon ezért mindig morognak ( ), ezért már nem csinálom.
-Anna, ne kapcsolgass már folyton! Miért nem lehet otthagyni azon a csatornán?!
-Mert nem szeretem ezt a számot és lehet, hogy a másikon…
-HAGYD MÁR AZT A KAPCSOLÓT!!
Kiérvén a rohanó Moszkvából a világ kezdett szépen megváltozni. Itt, Oroszországban sokkal nagyobb a kontraszt a vidék és a város között, mint nálunk, főként atmoszféra szempontjából. Moszkva egy nyüzsgő, rohanó, hangyaboly, ahol az élet nem állhat meg egy pillanatra sem, emiatt gyakorta fárasztó is, míg a vidék nyugodt és csendes. Most már kezdem érteni, miért preferálja itt mindenki a “dácsá”-kat. Meg hát a fejlettség is, bár ez számomra nem volt annyira szembetűnő, csak a szóbeszédekből vettem le az információt. Például Sztavropolról (a család onnan származik, legalábbis a közeléből) Olja azt mesélte, hogy mintha megállt volna ott az idő és még mindig a XIX. századot élik az emberek, a XXI. századi Moszkvával szemben. Érdekes…

Az út közben persze bambultam ki az ablakon (mint ahogy rendesen szoktam) és érdekes jelenségre lettem figyelmes. A főutak mentén tömegekben álltak az emberek, főként napbarnítottak, szakadt ruhában, csoportokba verődve - bevándorlók. Megkérdeztem Olgát, hogy mi folyik itt. Ő pedig felvilágosított. Ezek a férfiak itt állnak egész nap, abban reménykedve, hogy egy kocsi megáll és felveszi őket. Munkaerő. Árulják magukat, árulják az életüket. Megállsz, fizetsz neki egy kicsit, hazaviszed és bármit megcsinál. Főz, mos, takarít, bármit… potom pénzekért, csak a kint élő családját el tudja tartani. Ezért beszélnek róluk az oroszok úgy, mint az állatokról. Megveszed és kiszolgál, mint egy kutya. Taszító… Nappal a férfiaké a terep, éjszaka a nőké. De ők többet is árulnak a munkaerőnél… Ezért van - mondta Olga - hogy ez egy elég ismert környék, lényegében az emberkereskedelem központja. Undorodva és értetlenkedve húztam fel az orromat.

Az út odafele elég kényelmesnek bizonyult, alig volt dugó (csak mert az, amit mindenki híresztel az orosz közlekedésről és utakról - na, az igaz. Olga mesélte, hogy egyszer négy és fél óra alatt ért haza a munkahelyéről. Ami 5 metrómegálló távolságra van a lakástól…)

Moscow traffic

Hamarosan meg is érkeztünk a Szergei Poszodhoz. Nem emlékszem említettem-e korábbi bejegyzéseimben, hogy mi ez.  Ha nem, hát most megteszem, ha igen, akkor is, legalább mindenki megjegyzi . A Szergei Posad lényegében Oroszországban az ortodox vallás központja, az egyik legrégebbi templom együttes, és többek között itt szerzetesmozgalom is működik, méghozzá nagy mértékben. Ezen kívül zarándokhely is, a keresztény ünnepek alkalmával (meg egyébként is) zsúfolva van, például Húsvétkor lehetetlen bejutni. Itt őrzik több szentnek az ereklyéit is, ami mg tovább növeli a hely hitbéli megbecsülését és jelentőségét, számtalan szertartást tartanak itt.
Kisebb meglepetésünkre az érkezésünkkor is hatalmas tömeg fogadott, ugyanis valamiféle ünnepet tartottak a templom-komplexusban. Alig lehetett parkolóhelyet találni. De végül szerencsénk volt, és sikerült egy árnyékos helyet találnunk. Kiszálltunk és engem a jól klimatizált autó után azonnal arcul csapott a forróság. Ezt az is fokozta, hogy hosszúnadrágot és zárt pólót viseltem, mert tudtam, hogy nem fognak beengedni, ha túlságosan nyitott az öltözetem, hiszen ez mégiscsak egy szent hely.
Elindultunk a bejárat felé. Ehhez át kellett vágnunk az elsősorban turistákra specializálódott árusok sokaságán. Az egyiküknél meg is álltunk, pedig souvenir-eket csak a látogatásunk után akartunk venni. Az öreg néni gyékényből font vicces papucsokat árult. Olja gyorsan szóba elegyedett vele és rövid társalgásba kezdtek én pedig mosolyogva álltam, ugyanis meglepett, hogy Olja miért pont a gyékény-papucsokat nézte ki magának. Váratlanul megkérdezte, mekkora a lában, és miután megmondtam, kiválasztott egy piros-lila díszítésűt nekem, valamint egy kék-pirosat magának is, a nénike kedvesen és szívélyesen átadta. Olja fizetett és indultunk tovább. Miután az arcom még mindig egy nagy kérdőjelet formált elkezdte megmagyarázni a papucs jelentőségét. Ezen az ünnepen az emberek ilyen papucsokat vásárolnak, illetve ajándékoznak egymásnak, mert a babona vagy hagyomány szerint ez a papucs szerencsét hoz. A nőknek elsősorban jó férjet a házhoz. Hát erre máris nagyon megkedveltem a papucsomat. Hoz egy másik papucsot a házhoz? :D Na jó, ez rossz vicc volt… Vagy lehet, hogy csak ő lesz papucs és nem az, akit hozzám csábít? Kedves hagyomány. (Amúgy őkelme most is ott figyel az ágyam fölött és biztos a mágikus erejével azon mesterkedik, hogy minél jobb partit szerezzen nekem ).
Mielőtt bementünk magának a Sergei Posadnak a terültére, megálltunk és Olja elővett két kendőt a táskájából. Nekem átnyújtotta a zöldet (ami tökéletesen illett egyébként a ruhámhoz), majd közölte, hogy kössem a fejemre, mert erre a szent helyre a nők nem léphetnek be fedetlen hajjal. Úgy tettem, ahogy mondta, persze ettől még inkább melegem lett.
Beérvén a területre azonban mintha ez fokozatosan enyhült volna. Éreztem, hogy a forró és a párától nehéz levegő a vállamra és a tagjaimra nehezedik, de valahogy mintha az egészet már nem éreztem volna kínnak. Létezett és ennyi. Nem zavart többé. És akkor értettem meg… Ezt a hely csinálja. Nem lehet megmagyarázni, nem tudom leírni úgy, hogy visszaadja azt az érzést és tapasztalatot, amivel ott találkoztam, ahogy szép lassan beléptem ebbe a szentséges, a külső világtól elzárt közegbe.
Rengetegen voltak, férfiak, nők (mindegyiknek a fején kendő, gyakorlatilag kivétel nélkül) és gyerekek is. És… Mind hittek. Érezni lehetett a levegőben, azt, ahogy körülfogott ez az elképesztő erejű és mennyiségű energia, amit nem tudok igazán megfogni ahhoz, hogy szavakba öntsem. Csak álltam és bámultam. Még sosem láttam ilyet. Mellettem rengeteg ember keresztet vetett, aztán letérdelt a porba és meghajolt. Meghajolt… Lehunyta a szemét és imádkozott. A torkomban érztem a szívemet, és valami szorító érzést. Sokáig tartott rájönömm, hogy sírni akartam. A látványtól, a tapasztalattól, hogy létezik ilyen. Hogy nem csak rongyrázás, nem csak szemfényvesztés, nem hazugság, csak a puszta, meztelen hit. Ennyi. Őket nem érdekelte, hogy ki nézi őket, vagy ki nem.
Oljára tekintettem: a folyton rohanó, feszített életet élő, lobbanékony bankár-nő eltűnt. Nem is tudom mikor változhatott át, csak szembetalálkoztam a csendes, nyugodt, halkan imádkozó, keresztet vető nővel, aki kicsit lemaradva mellettem lépkedett. Az az Olga, akit eddig ismertem, hova lett?! Mit tud tenni ez a hely az emberekkel?
A tömeg halkan mormolt, helyenként a csoportok énekeltek, vagy hangosan, együtt imádkoztak. Eközben, a hosszú fekete ruhás szerzetesek közöttük járkáltak. Meglepett, hogy a többségük milyen fiatal. 12-15 éves fiúkat is láttam reverendában sétálgatni az elmélyült hívek között, akik teljesen levetették a mindennapi álcájukat, és megtisztultak a problémáiktól, a hétköznapjaiktól. Itt semmi más nincs, csak a hited, erre van csak szükséged. Nem érzed, ha a napon állsz, a forróságban, zárt ruhában. Az már itt nem számít. És ezt én is éreztem. Mondjuk az is igaz, hogy elég érzékeny vagyok az ilyen dolgokra, magam sem tudom, hogy miért, meg tudom ragadni az érzelmeket, amik a levegőben kavarognak. Persze ezt az érzelmi óceánt senkinek nem volt nehéz megragadnia… Annyira erős és intenzív volt. Megfogott. Ez nagyon, talán leginkább az utazásom során.
Érdekes. Érdekes, hogy az orosz nép azon nagyon erős jellemzője, hogy mindent érzelemből, lélekből él meg, a hitére is igaz. Nem úgy, mint mi, nyugatiak. Mi agyból hiszünk. Pedig ez baromság, Istent nem lehet megtalálni és megérteni agyból, mert akkor már eleve rosszul kezded a keresést. Utazásaim során szeretek különböző templomokba, szent helyekre elmenni, amikről azt emlegetik, hogy a hit központjai. Azt hiszem talán inkább Isten jelenlétére utaló jeleket keresek. Vagy igazából magát Istent keresem. De eddig nagyon kevésszer találkoztam vele. Őszintén megvallva, sem a Notre Dame-ban, sem a Kremlben, sem Orleans-ban nem volt ott. Illetve lehet, hogy régen ott volt, de már nincs. Viszont Bourge-ban még érezni lehetett valamiféle szentség jelenlétét. De ott sokkal inkább a hideg, távolságtartó Isten képe jelent meg előttem. Lenyűgözött, de nem szerettem meg. (Persze ezt a hangulatot a hatalmas katedrális is sulykolta.)
De itt… Itt jelen volt Isten. Ott volt. Szinte érezni lehetett, hogy figyel. Ilyen szinten még sosem… hát nem tudom… éreztem… Utólag gondolkodván arra jutottam, hogy ezt a jelenlétet a hívő emberek sokasága (és most nem arról beszélek, aki minden vasárnap elmegy a templomba, ő énekel a leghangosabban és azt hirdeti magéról, hogy ő hű de nagyon keresztény. Ő nem hívő, hanem egy másik h betűs szó: hazug. Belenevelték. Pedig a hitet nem lehet nevelni, azt meg kell találni!) is fokozta. Több hit nagyobb erőre képes. Lehet, hogy Isten valójában bennünk van? Én ezért nem szeretek templomba járni otthon. Mert ezt nem érzem.

Bementünk egy templomba, ami persze belülről is gyönyörű volt (készítettem fotókat, és már fel is raktam őket indafotora - www.indafoto.hu/aaanyja). Természetesen tele ikonokkal és freskókkal. Az emberek bementek, keresztet vetettek, meghajoltak és elkezdtek körbe-körbe menetelni, miközben imádkoztak, meggyújtottak néhány gyertyát.
Ezek után sajnos nem jutottunk be a másik templomba, mert előtte hatalmas sor állt, legalább négy órát kellett volna várakoznunk, ugyanis mindenki szerette volna megérinteni egy szent ereklyéjét, vagy legalábbis az azt fedő üveget. Hisznek abban, hogy segít rajtuk, hogy megtisztítja őket. Én személy szerint az ereklyék erejében kevésbé hiszek, minden esetre az szép, hogy van aki igen. Például Olja is. Mesélte, hogy télen hajnali négykor felkelt, hogy eljusson egy ereklyéhez, ami csak nagyon ritkén látogatható a hívek által. Mínusz 30 fokban áll másfél órán át a szabad ég alatt a sorban, hogy bejusson csak egy percre is. De azt mondta, abban az állapotban nem érzed a hideget és az időt, csak imádkozol. Hát, valószínűleg ez a hit varázsa.
Persze nem hagyhattuk ki a nagyon híres ételeket, amiket helyben sütöttek a szerzetesek, mindenféle hozzáadott káros anyag nélkül. Teljesen természetes dolgok, csak mint a falusi konyhákon. Vettünk piraskit (káposztásat, gombásat és rizseset), balacsintát ,meg valami speciális italt, amire a nevére sajnos nem emlékszem. Mondanom sem kell, nagyon finom és laktató volt. Ezalatt lassan felsorakozott a tömeg, mert rövid időn belül kezdetét vette a zarándoklat a Sergei Posad körül. A hívők háromszor járják körül a terültet, ezalatt imádkoznak, énekelnek. Szerintem mindenki el tudja képzelni, ez milyen. Eza a szertartás-féle segít a monotonitásával egy magasabb tudatállapotba kerülni, ahol az ember semmi másra nem koncentrál, csak arra, hogy Istennel legyen. Több vallásban is megjelenik efféle szokás, ha valaki elmerül egy kicsit ebben a témában, felfedezi.
Emiatt el kellett hagynunk a területet, ugyanis készültek lezárni az egészet. Persze rengeteg volt a rendőr, ugyanis a kormány retteg a muzulmán terror-akcióktól, amik főként ezeken a nagyszabású keresztény-ünnepeken fordulnak elé, ráadásul a helyszínre látogatott több fontos politikai személyiség és ha jól emlékszem maga az ortodox egyház feje is.

Kilépve levettem a fejemről a kendőt és a forróság szép lassan kezdett rámereszkedni újra. Vissza a mindennapokba, a rohanásba. Egy biztos: ezt sosem fogom elfelejteni. Láttam Istent… Ott volt…

Vettünk néhány souvenirt, majd elindultunk vissza Moszkvába. A visszafelé a közlekedés kezdett bedugulni, mert a a népek özönlöttek vissza a “dácsák”-ról a fővárosba.

Este elmentünk egy grúz étterembe, a “Трактирь” -ba (Tráktyir), ami azon az úton van, ahol a nyelviskola található, a Proszpekt Vernádszkáván. Nagyon jót ettünk és közben megtekinthettük a grúz nép táncot, ami nekem nagyon tetszett, kicsit hasonlított a ruha és a mozgás a dervis-táncra, olyan volt, mintha a táncosok valójában lebegtek volna. Közben sikerült bevodkáznom (pfff. három ”pohárka”), persze mellé ettem uborkát is, ahogy azt az oroszok csinálják. Így egyre jobban éreztem magam, az angolom javult az oroszom pedig fokozatosan egyre borzalmasabb és értelmetlenebb lett (még az eredetinél is jobban ). Vacsora után hazajöttünk és én bedőltem az ágyba, túloznék, ha azt mondanám, jól aludtam - hiszen már nem csak kívül volt forróság, hanem belül is. :D 

 Napi dal: Lady Gaga: Alejandro; Doors: People are strange

És színész benne minden férfi és nő! Shakespeare. Szeretem. És igaz is. De mindegy.

Tegnap este Oljával elmentünk színházba, hogy megnézzünk egy nagyon népszerű, mindenki által ajnározott darabot. Persze előbb be kellett vergődnünk a városba, ami ilyenkor nem annyira könnyű feladat, mert mindenki megőrül a hétvégére és menni akarnak a “dácsák”-ba. (Ezek a híres, orosz vidéki házacskák, amikért itt mindenki annyira bolondul.) Hát, szóval már a városba bejutás is izgalmas feladat volt, másrészt az sem volt piskóta, mire megtaláltuk, hogy tulajdonképpen melyik utcában is van a színház. Merthogy két utca is van, aminek ugyanolyan a neve, csak az egyik “malenkájá”, a másik “bálsájá”, tehát egy kicsi és nagy. Mi először persze eltévesztettük és a “kicsire” mentünk a nagy helyett, de egy kis furikázás után elértünk a megfelelő helyre.
Ott még a színdarab kezdete előtt bementünk egy kávézóba, hogy igyunk valamit. Vagy együnk. Végül a kettő között állapodtunk meg, mert folyékonnyá darált “Plámbír” fagyit rendeltünk, amit pohárban adtak és szürcsölni lehetett. Mondanom sem kell, nagyon finom volt. Ám nem ehettük (Vagy ihattuk?) meg az egészet, mert már be is kellett mennünk.
Rengetegen voltak, alig volt egy talpalatnyi helye az embernek, de végül üggyel-bajjal bejutottunk és elfoglaltuk helyeinket. Kis késéssel el is kezdődött a darab. Sajnos rövid időn belül kiderült, hogy egy mukkot sem értek… A színház nehéz műfaj idegen nyelven, legalábbis a mozinál biztos nehezebb. Kábé néztem ki a fejemből, és amikor a tömeg röhögött én csak ültem, mint az iszap. Ráadásul a levegő kezdett egyre sűrűsödni és melegedni, így rövid időn belül kényelmetlenül is éreztük magunkat, a fáradtságról nem is beszélve. És bár a színészek játéka meggyőzőnek, jónak tűnt, és a díszlet is szép volt, eljöttünk az első szünetben, mert értelmét nem nagyon láttuk a további maradásnak. De nem baj, legalább láttam, hogy milyen az orosz színház, mondanom sem kell, olyan, mint nálunk - jó.

Ma pedig elmentem az Andrew által szervezett programra, melynek célpontja a Macska-színház volt. Olja eldobott autóval, mert arra ment fodrászhoz, ezért viszonylag hamar odaértem a színházhoz. Várakoztam, de még nem volt ott senki. Felhívtam Lucát, hogy merre járnak és azt mondta nemsokára odaérnek. A tömeg elkezdett befele áramolni, szóval én is bementem és elfoglaltam a helyem - a kakasülőn, jó messze a színpadtó (de hát mit van mit tenni, nem jött ki a költségvetésből). Ücsörögtem és hamarosan megjöttek a többiek is - Joao, Andrew, Luca, Leonard (azt hiszem így hívják, a héten érkezett San Franciscóból), egy texasi liba (akit kábé senki nem tud elviselni, csak ő ezt nem veszi észre. Az idióta amerikai bagázsból való - mind texasiak és mind hülyék. Azt hiszik például, hogy Magyarország nagyon szegény, és hogy még fűtésünk sincs, meg meleg vizünk se… Pffff. Elég nagy kontraszt azzal, hogy Andrew - aki Seattle-ből jött - mennyire jó fej.) , és még egy brazil srác, aki azt hiszem Joao haverja.
Elkezdődött a darab, bejött a bohóc - aki kábé 60-as éveiben jár, de azért lenyomott egy breakdance-t - és a segédei, kezdetét vette a show. Kutyák, macskák, zene, fények, füst. És sokkal közvetlenebb volt a kapcsolat a közönséggel, mint a többi cirkuszban, igazából nagyon tetszett. Ráadásul a bohóc egy csomó okos és szép dolgot mondott, főként a gyerekeknek - hogy szeressék az anyukájukat, puszilják meg, stb. stb. - nagyon aranyos volt. Olyan… emberi. A macskáit sem eszközként kezelte, mint az idomítók a cirkuszban. Szeretettel bánt velük és a függőséget okozó csemegefalatok helyett kedvesen megdicsérte, megsimogatta őket. Ezért jobban tetszett, mint általában a cirkusz szokott. Nem egy kifordított, kicicomázott, és ettől csak csúnyább világ tárult a szemünk elé, hanem inkább az álomszerű valóság. Szééép…
A szünetben Lucának sajnos el kellett mennie, mert programja volt a moszkvai magyar barátaival, így magamra maradtam magyar. Az előadás végén ki-ki ment a dolgára. Joao-ék haza, mert hát ugye egész éjszaka buliztak- Andrew-ék meg elindultak egy másik színházba, ahol Andrew egyik színész-tanára oktat, és ingyenjegyet tud szerezni. Egy darabon velük mentem, elsétáltunk a metróig, ahol felvilágosítottak minket, hogy valami gubanc van a metróval, ezért még legalább fél óráig nem közlekedik. Ekkor Andrew meg a texasi csaj elindultak gyalog egy másik megállóba én meg lementem a peronra és ücsörögtem. Persze a metró nem indult el, ezért tört oroszsággal segítséget kértem, hogy most mi van. Erre átirányítottak a másik peronra, ahonnan el tudtam utazni Filiig. Komolyan mondom, úgy érzem, Isten próbára tesz engem itt Moszkvában, mert mindig megkavarja a közlekedést, hogy még véletlenül se legyen egyszerű közlekednem.

Például a múltkor is, amikor először mentem reggel iskolába - töröltem két járatot. Persze bemondtak valamit a hangosbemondón, de én egyrészt nem hallottam, mert jött egy másik vonat és dübörgött, mint a mennykő, másrészt úgysem értettem volna. Erre odajött hozzám egy orosz néni és elkezdett nekem magyarázni, mire közöltem vele, hogy nem beszélek oroszul. Oké, elslisszolt, de párperc múlva visszatért, mert kerített valakit, aki ért angolul, hogy elmagyarázza nekem, mi a helyzet. Tök aranyos… A másik nő tört és szegényes angolsággal elmondta, hogy nem jön a vonat, jobb lenne, ha autóbuszra szállnék. Mikor megkérdeztem, miért nem közlekedik az elektricska, csak annyit válaszolt.
-Because this is Russia.
Ahha. Hát így már értem. Illetve nem, de mindegy. Magyarország is ilyen, a menetrend nálunk csak irányadó elv, de azért szeret mindenki tüntetni, meg sztrájkolni. Magyarország, én így szeretlek! De tényleg… szeretem azért… Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk…
Utána odajött hozzám egy másik nőci, aki már folyékony angollal beszélgetett velem, nagyon aranyos volt. Mesélt egy csomó dolgot. Vicces módon azt hitte, az Államokból jöttem (azt mondta azért, mert olyan a kiejtésem és jól beszélek angolul - hát én jelenleg úgy érzem totál elfelejtettem ezt a nyelvet), majd mikor közöltem vele, hogy nem, hanem Magyarországról, nagyon meglepődött, de aztán kedvesen elkezdett mesélni egy barátnőjéről, aki 2 évig Magyarországon lakott, és mennyire szerette. Például Oroszországban az a sztereotípia a magyarokról, hogy nagyon szeretik a gyerekeket. Fura… Nem mondanám rólunk kifejezetten. Mármint, szeretjük persze, de nem jobban, mint bármelyik országban - szerintem. Szóval ekkor megint kellemeset csalódtam - itt az emberek nagyon segítőkészek és barátságosak, persze néha túlságosan is. Ma például egy boltban egy srác még akkor sem lépett le, amikor közöltem, hogy nem beszélek oroszul. Csak mondta, mondta, mondta… Váááá… Nemmár. Nagyon nagy gáz lehet, ha pont engem szúrt ki!
Na mindegy… Mára ennyi.

Napi dal: James Morrison: You make it real for me; Gary Jules: Barstool

Folynak a napok, néha már úgy érzem, össze… Lassan a második hét tellik el az utazásomból, de még mindig úgy érzem, mintha most jöttem volna ide. Pedig mindjárt vége van. Például Andrew jövő héten már megy is el. Brühühűűű. Aztán én is… Most vagyok abban az állapotban, hogy kezdem magam jól, otthonosan érezni itt, erre már a visszautazás gonosz kis ördöge itt ugrál mellettem. Fúúúúú! Lehet, hogy seggbe rúgom!

Igazából az utóbbi napokban kiemelkedő dolog nem történt, telik az idő, iskolába járok (ami elég fárasztó elfoglaltság, főleg így nyáron - AMIKOR PIHENNEM KÉNE!), sétálgatok, stb. Tegnap megint elmentünk Oljával moziba. Ezúttal az utolsó léghajlítót néztük meg - 3D-ben. Nem volt rossz, bár nehezebben értettem, mint a Knight and Day-t. Kiemelkedőnek nem mondanám, szerintem a plánozást elrontották és a színészi játékok sem durrantak valami nagyot, a dramaturgia is sántikált néha. Mondjuk az “élvezetekhez” hozzájárult az istenes fejfájásom, amit a 3D émény miatt viselt szemüveg csak tovább fokozott. Igazából - ezen szempontból konzervatív vagy a filmek terén - nem nagyon kedvelem a 3D-t. Szerintem rosszabb a kép, élvezhetetlenebb, lüktet és gyakorta a gyors plán váltások miatt élvezhetetlen is, hiszen elég hülyén néz ki, amikor egy ember felsőteste mellkastól levágva kidomborodik a képből. Tökre nem valószerű, noha ez lenne a cél.

Ma színházba megyünk. Igazából Joao (a brazil) ma hívott, hogy menjek velük partyzni, de hát programom van, meg hát egyébként is hol aludnék, ha hajnali 4-kor kidőlök? Szóval, ez a helyzet! Holnap megint színház, de ezúttal a Macska Színház, ahova Andrew hívott, és megyek. Tök érdekes lesz!

Nem nagyon tudok mást írni…

Napi dal: Oláh Ibolya: Magyarország; PASO: Hungarian Dish vagy Gagarin
Napi film: Az Informátor!
Napi idézet: A rossz létjoga: “Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha a menny felé törekszik.” /Weöres Sándor/

Ma ismét szabadnapos voltam, ezért a mai napot kulturálódással töltöttem, méghozzá nem másutt, hanem a Tretyakov képtárban.

Korán reggel indultam elektricskával és a metró megállójánál találkoztunk Szvétával. (Közben megint meghalt az orosz telefonom, pedig reggel, amikor elindultam, a kijelző szerint az aksija még tele volt. Kaki…) Ezek után elmetróztunk a Tretyakovszkaja megállóig (ez csekély három átszállást igényelt - ez a metró óriási), közben elmagyarázta, hogy merre kell majd jönnöm visszafele. Amúgy már emiatt már egyáltalán nem aggódtam, mert itt Moszkvában minden logikusan ki van írva, ezért magában a metróhálózatban elég nehéz eltévedni (nem úgy az elektricskán, ugyebár :D). Persze ha nem ismered a cirill betűket, teljesen mindegy, hogy logikusan van-e kiírva, mert úgysem tudod elolvasni. Hahahaha…. Ha jössz Oroszországba, ismerkedj meg az ábécé-ükkel és tudj viszonylag hamar olvasni (például egy elsuhanó metró elején a feliratot, stb. , stb.).
Feljöttünk az igencsak mély metróból, de még nem mentünk a galériához, egyrészt mert még zárva volt, másrészt mert Szvéta meg akarta nekem mutatni, hogy hol érdemes ebédelnem. Persze volt ott McDonald’s is, de hát azért mégis… Először egy olyan helyre mentünk, aminek sikerült elfelejtenem a nevét (csak arra emlékszem, hogy g-vel kezdődött), de nagyon tetszett. Három emeleten lehetett étkezni, a pincér igazán segítőkész volt és kellemesen rendezték be, az egészen a  halványzöld árnyalat uralkodott. Ezek után meglátogattuk a Jolki-Palkit (Ёлкн-Палки), ami a legnagyobb orosz étteremlánc  Oroszországban. Sajnos bemenni nem tudtunk, mert még zárva volt. Egyébként általános, hogy ebben az országban elég későn kezdődik a reggel (például 11-kor nyit a Jolki-Plaki is, ami pedig nagyon népszerű), viszont elég aktív az éjszakai élet, szóval sokáig fenn vannak az emberek. Az a periódus, amikor fenn vannak némiképp eltolódott a miénkhez képest (például Maréjka is este 11-kor fekszik le, pedig még csak 4 éves). Így élnek ők. Éjszakai baglyok…

A kis kitérő után utunkat a galéria felé vettük. Először persze sikerült rossz irányba elindulnunk, de végül szerencsésen odataláltunk. Ettünk egy fagyit, aztán bementünk a meglehetősen szép épületbe, aztán megvettük a jegyet nekem, Szvéta pedig elment dolgozni. Én meg elindultam egyedül körbejárni a képtárat. Már az első fél órában elkezdtem szidni a saját fejem, hogy a kinti időjáráshoz igazodva öltöztem fel (ujjatlan póló, rövidnadrág), mert ez is, a legtöbb múzeumhoz hasonlóan, egy jégkamra volt. Ez persze érthető, hiszen megfelelő (jéghideg) hőmérsékletet kell biztosítani, hogy a festmények ne károsodjanak. Csak a látogatók… Lefagynak a végtagjaik…
A képtár (mint minden - ezt ezentúl “MM” szignóval fogom jelölni, mert nem akarom mindig leírni, és úgyis tudjátok, kedves olvasóim, hogy mire gondolok, hiszen olvastátok a korábbi bejegyzéseimet - remélhetőleg) nagyon nagy volt, szerintem a mérete megközelítette a Louvre egyik szárnyáét (mondjuk az egyiptomi szárnyét - húúúú, az de szép! :D). Én nem is értem Tretyakov hogy bírt összegyűjteni ennyi képet - biztos minden nap, mondjuk kávézás után elment és vett egyet, ez volt a délután 5 órai programja. Szépen elindultam és nézegettem a képeket. Ezúttal nem kértem magnós körbevezetést, mert szerintem az nagyon behatárol és nem hagyja, hogy oda figyelj, ahova szeretnél, hanem irányítja a figyelmedet.
A galéria rengeteg portrét őriz, olyanokat, amiket szerintem mindenki látott már, ha élőben nem is, könyvben, vagy interneten. Ezeken a portrékon az a legfeltűnőbb, hogy mindenkinek sötét gülü-szeme van, és a szivárványhártyájukra ráfestenek egy világos foltot, mintha csillogna a szemük. Emiatt a portréalany leginkább egy békára hasonlít. Halványan mosolyognak, az arcuk olyan, mint a porcelán.

Itt egy példa

De persze ezek mellett megbújnak a gyöngyszemek is. Láttam Puskint, Dosztojevszkijt, Csehovot, Lermontovot, Gogolt, Turgenyevet, Tolsztojt és még pár híres személyiséget az orosz kulturális köztudatból. Meglepetésemre azt a képet is itt tartják, amin Rettegett Iván az általa meggyilkolt fiával látható. Eddig abban a tévhitben éltem, hogy az az Ermitázsban található, Szentpéterváron. Ezen kívül még két kép fogott nagyon meg: az egyik Tarakanova hercegnőt ábrázolta, amint egy tömlöcben áll egy priccsen, a szeme fennakadt, körülötte kosz és patkányok, szakadt ruhában, a szobát elárasztja a víz, ami a szembe a szemlélővel szembe lévő rácsos ablakon árad be. A másiknak a címe Holdfényes éjszaka volt, Egy parkot ábrázolt éjszaka, szembe velünk, a padon egy fehér ruhás lány ült. Igazából a kiállítás nagyon tetszett, bár ismét jelentkezett az általános jelenség, hogy a folytonos “álldogálok-kicsit megyek-álldogálok-kicsit megyek” effektustól és a hidegtől megint el kezdett fájni a derekam (ez a múzeumokban általában így van, ráadásul a vérnyomásom is leesik), így fokozatosan egyre kevesebb időt töltöttem egy teremben.
A kiállítást megkoronázván az utolsó pár teremben változott a téma, nagyon régi ikonok voltak kiállítva, például a XII. századból. Nos, ezek meg kell, hogy mondjam, még jobban tetszettek. Nem tudom, szerintem nagyon szépek és TÉNYLEG szentséget hordoznak, és nem csak a koruk miatt. Javarészt Pantokrátor Krisztus ábrázolásokkal találkoztam és megfigyeltem egy érdekességet is. A Pantokrátor Krisztus gyakorta nem egyedülálló ikon, hanem csoportban ábrázolják, szóval több ikonnal együtt készítették el, és azokkal együtt egy csoportot alkot, méghozzá sorban helyezkednek el. Középen mindig Krisztus van, szemből ábrázolva, általában egyik keze kicsit felemelve, másikban könyvet tart (ha olvastad János Jelenéseit, tudod, hogy miért) és hát természetesen nem a megtört, szerető és gyönge Krisztus képében tetszeleg, mint gyakorta az európai ábrázolásokon. Tehát ő áll középen. Balról és jobbról is gyakorta három alak övezi (némelyik ábrázoláson az alakok száma csökken - vagy azért mert nem maradtak fenn azok az ikonok, vagy mert a festő nem festette oda őket), tehát összesen heten vannak - és a 7 egy nagyon misztikus szám, meglehetősen erős spirituális energiával rendelkezik, és a számmisztikának igen nagy jelentősége van a kereszténységben. Az már csak a hab a tortán, hogy Krisztus nem csak a középpontban, de mindkét irányból az aranymetszés szabályainak megfelelően helyezkedik el (ha felosztjuk két kisebb csoportra a nagy csoportot). Tőle jobbra és balra két kiemelt szereplő van. Balra Mária, jobbra Keresztelő János. Utána két arkangyal következik, Máriától eggyel balra Mihály, Keresztelő Jánostól eggyel jobbra Gábriel. Majd a sort balról Péter, jobbról pedig Pál zárja. Minden alak továbbá kissé lehajtott fejjel áll, és Krisztus felé fordulnak. ott a múzeumban legalább négy ilyen ikoncsoportot találtam és még számtalan hasonlót, amikről hiányzott egy-egy szereplő. Szerintem nagyon érdekes, de persze lehet, hogy most mindenkit untattam ezzel a kis eszmefuttatásommal :D.

  Meggoogliztam, de megfelelő képet nem találtam, csak ezt… A fele hiányzik!

Miután végigjártam a kiállítást, vettem egy hűtő mágnest a souvenir boltban, egyébként ezekkel az ajándékvásárlásokkal mindig nagy bajban vagyok. Sosem tudom, mi bóvli, mi nem, érdemes-e ilyet venni, vagy csak porfogó. Általában inkább hasznos dolgokat szeretnék venni, nem csak kacatokat, ezért különösen nagy kihívás a számomra, hogy megfelelő ajándékokat vásároljak. Hát, ez van…   
Aztán elmentem ebédelni (abba az étterembe, amelyiknek nem emlékszem a nevére), hamikáltam, majd hazametróztam. Nem tévedtem el ezúttal, bár megint töröltek pár elektricska-járatot, ezért várakoznom kellett a tűző napon, a peronon. Hát, hogy is mondjam, nem élveztem annyira.

Itthon meg házit fogok csinálni és pihengetek!

Napi dal: Kern András: Moszkva
Napi idézet:
“Ifjabb voltam s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején.
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorúsága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye nem?
Ma is meghül még- istenem!-
Vérem feddő, hideg szavától
S szemétől…
(Puskin: Anyegin- részlet)

Ужас!!! (Borzalom!) Ma persze sikerült elvesznem. Én még most sem értem, hogy hogyan, de magamhoz mérten sikerült. Ez teljesen rám vall. Annyira jellemző rám. Ha két utcányit kell mennem, akkor is el tudok veszni. (gyermekkori rémálmom a bevásárlóközpontban való elveszés például - gyűlölöm!)

Az iskolába odafele nem volt semmi gáz, simán ment minden - emiatt abba a tévhitbe ringattam magam, hogy nem vagyok totális lúzer, aki képes elveszni Moszkvában. Ugyan már? Hiszen vagyok annyira felnőtt, hogy tudjam, merre kell mennem. Tévedtem (ki hitte volna).
Ugyanis visszafele valamit elronthattam. A metrón minden rendben volt, a gubanc akkor jött, amikor az elektricskára kellett felszállnom. Álldogáltam egy ideig a peronon, jött egy és én felszálltam arra. Valamiért úgy emlékeztem, hogy Mama azt mondta, ott már nem tévedhetek el, mert mindegyik egy irányba megy. Így nyugodt szívvel szálltam fel. Mondjuk az kicsit már akkor is gyanús volt, hogy a szokott tömeggel ellentétben kevesebb ember üldögélt a kocsiban. Az is tévhitbe ringatott, hogy az első két megálló stimmelt, azok voltak, amiknek lenniük kellett, én meg kisétáltam az ajtóhoz, gondolván, hogy “de jó, mindjárt otthon vagyok, a Szetúny következik!”. De nem… A szerelvény csak ment, ment, elhagytuk szépen a házakat, fák mellett suhantunk el, át egy erdőn, kis vidéki házikók mellett (talán tanyák voltak). Ekkor a gyanú kezdett gyökeret verni.
-Hol a fenébe vagyok? - kérdeztem magamtól és éreztem, hogy egy keserű, szorongató valami indul el a gyomromtól a torkom felé. Ez nem a Szetúny…

Nem bizony. Már rég kiértünk Moszkvából! Sok idő után (én sem tudom pontosan, mennyi volt) végül a vonat megállt - és nem a Szetúnynál. Én leugrottam és ott álltam konkrétan a semmi közepén. De tényleg… Néhány fa, egy pad és egy tábla, távolabb egy toldozott-foltozott aszfaltút körvonala rajzolódott ki, mögötte egy temető. 
Csendben káromkodtam egy sort és elhatároztam, hogy telefonos segítséget kérek! Felhívtam Olját, aki beszélt Szvétával, így megtudtam, hogy hiába megyek át a másik peronra, mert nincs olyan vonat, ami visszafele közlekedik. Pffff…. (a szembe lévő peronon amúgy ez látszott is, mert rendesen benőtte a gaz és a természet eluralkodott rajta). Menjek ki az útra, fogjak egy iránytaxit, kérdezzem meg, hogy megy-e a Szetúny fele és ha igen, szálljak fel. (még szerencse, hogy pénz volt nálam). Ekkor már elkezdtem röhögni. Annyira komikus és rám jellemző volt a helyzet, hogy csak na! Kimentem az útra, buszmegálló sehol, hát megálltam a kanyarba (még szerencse, hogy ma nem kisgatya volt rajtam, mert még másnak néznek, mint ami vagyok) és vártam.
Hamarosan jött is egy mársrútka, intettem neki, megállt én meg kérdeztem : Szetúny? Bólogattak, úgyhogy nagy nehezen (nem tudtam kinyitni azt a rohadt nehéz ajtót, aztán meg cseszekedtem a táskámmal és persze közben csörgött a telefonom, mert Olja hívott, de nem tudtam felvenni, mert fizetnem is kellett) felszálltam és helyet foglaltam. Persze, hogy fokozzuk az élvezeteket, utána egy másodperccel lemerült a telefonom. VÁÁÁÁÁÁÁ! - mondtam magamnak. Nem baj, felhívtam a másikról (a magyarról) Olját, de mivel az nagyon drága volt, azt mondta cseréljem ki a SIM-kártyákat. Oké… Hát ez a folyamat eleve sem annyira egyszerű, nem hogy egy zötykölődő, zsúfolt és meleg kocsiban, ahol sehova nem tudom pakolni a cuccaimat csak az ölembe. Ráadásul nem tudtam kinyitni az orosz telefont, hogy hozzáférjek a kártyához. Mikor végre sikerült, gyorsan kicseréltem őket és bekapcsoltam a mobilt. Erre (már meg sem lepődtem, annyira szerencsétlen vagyok) az kiírta, hogy a SIM-kártya nem kompatibilis ezzel a telefonnal- hehehe. :S Vissza az egész, és újra felhívtam Olját, aki minden bizonnyal közben kábé 8szor próbált elérni engem.
Ekkor már kicsit elegem volt, és úgy voltam vele, hogy akkor is megmutatom a világnak, hogy haza tudok jutni. A szegényes orosztudásommal és az utasok és vezető segítőkészségével (ez igazán jólesett) sikerült végül jó helyen leszállnom, majd Olja utasításai szerint átvágtam a vasútállomáson, és hamarosan már otthon is voltam.

Hát ez volt a kis kaland, lehet hogy most megjutalmazom magam egy sörrel. Úgyis olyan meleg van és be van hűtve!

Napi dal: Fall Out Boy: I don’t care; és csak ehhez a hangulathoz: Louis Armstrong: Sometimes I feel like a motherless child